A kultúráról

Kollektív öngyilkosságban élünk, immáron születésem óta.

A folyamatos népességfogyás mellett talán a másik legnagyobb gondunk a kultúránkra fordított figyelem nagyfokú hiánya, valamint annak nem felismerése, hogy a szürkeállományunkon kívül nem rendelkezünk semmiféle magas értékű exportcikkel.

Hogy miért éppen most foglalkozom ezzel?

Az utóbbi hetek sűrű változásaiban nem hallottam semmilyen átütő, érthető és látható, vagy éppen hallható kulturális koncepcióról.

Rendben, természetesen a futball és a látványsportágak állami támogatása ide sorolható, azonban bármennyire is szívügyem, nem ártana szót ejteni arról, hogy a legnagyobb válságok idején érdemes az oktatásba és a kultúrába fektetni, hiszen a zavar végeztével nagyon is jó pozícióban lehetünk.

Persze a szekértáborok hosszú évek óta akadályozzák a koherens irány kijelölését, de az semmiképpen sem elfogadható, hogy beleragadunk a kizárólagosan jogászi szemléletbe, a könnyedség mindenféle látszata nélkül.

Ahogyan a futballpályán, a hétköznapokban sem működik a görcsös tenni akarás. Életképtelen.

Az elmúlt 20 év „eredménye” társadalmi szinten megmutatta, hogy a folyamatos gyomoridegre épített világnak nincsen emberileg mérhető eredménye.

Öngyilkosság, nem más.

Igaz, a demokrácia ára, hogy külső ostor hiányában is kénytelenek vagyunk megtanulni együtt élni. Ez még mindig jobb, mint egy esetleges, közös ellenségképre épített ellenállás.

És sokkal nehezebb.

Amennyiben ragaszkodunk a beteges világhoz, képtelenek leszünk a lelki fejlődésre, és éppen saját magunkat toljuk egyre lejjebb és lejjebb.

A témához szorosan kapcsolódik a nyugdíjkérdés megoldása.

Mivel a nem is olyan távoli jövőben szinte képtelenség lesz eltartani az idős nemzedéket, paradigmaváltásra van szükség a munkához való viszonyban is.

Én nem leszek nyugdíjas, és nem is vágyom rá.

Az utolsó pillanatig dolgozni szeretnék.

A tehetetlenségbe, és gondolkodásmentességbe száműzött emberek a maguk torzított világképükkel fokozatosan kerülnek ki a társadalomból, ami a születésszám problémához mérhető károsodást okozhat az ország életében.

Meglehet, gondolkodásommal egyedül vagyok, de nem vagyok híve annak, hogy az öregeket száműzni kellene, hiszen tapasztalatukkal rengeteget segíthetnek, azonban ezt a négy fal közül képtelenség megtenni.

Egy egészséges társdalomban mindenki úgy érzi, számítanak rá.

Úgy gondolja, bizalommal fordulhat bármelyik társához, és mindenhonnan megkapja a szükséges segítséget.

Ettől most évtizedekre, ha nem századokra vagyunk.

Természetesen nem nyolcórás, megfeszített munkára gondolok, hanem akár részmunkaidős feladatokra, amelyekre hiba a fiatalok erejét pazarolni.

Ugyanis, bármenyire is nehéz elviselni, ez a kellemesebb út.

A másik a folyamatos nyomorgásé, hiszen amennyiben határt húzunk az aktívak és nem aktívak közé, mindkét oldalt megnyomorítjuk, amellett, hogy a rendszerben sem lesz egyetlen egészséges elem.

Elvileg az én korosztályom környékén lesz ez először akut probléma.

A magam részéről, én lemondok a nyugdíjról már most, ha addigra életképes országot építünk.

És, ha a világ irányítói nem döntenek addig a fegyveres megoldás mellett.

Mert attól mindennél jobban tartok.

A válságok története mindig vérrel zárul, hiszen már kirobbanásuk sem véletlen.

Amennyiben azt szeretnénk, hogy kimaradjunk a káros hatásokból, meg kell egyeznünk legalább 2-3 olyan társadalmi minimumban, amelyet érdemes betartanunk, éppen a hirtelen jött, kezelhetetlen bajok megelőzésére.

Egy egészséges társadalomban az emberek az eléjük tett kenyér és könyv közül gondolkodás nélkül az utóbbit választják.

Hiszen az előbbi megléte természetes.

Amit felvázoltam, rövid távon mérhetetlen hatású, hosszú távon azonban óriási erő.

De az alapokat időben kell leraknunk.

Tisztelettel:FAT

Hozzászólások (3)

RSS-csatorna hozzászólásai

Szólj hozzá Te is!

Kérjük, hogy jelentkezz be, ha hozzá kívánsz szólni. Ha még nincs fiókod, akkor regisztrálj!